Kedves Testvéreim!
Szomorúságtól nehéz szívvel állunk itt, a Magyar Vidék, szeretett magyar földünk temetésén.
Drága Magyar Vidék! Búcsúzunk tőled. Búcsúzik tőled a kishantosi biogazdaság; a kajászói, hortobágyi, lepsényi, felcsúti gazdák; a borsodi mezőségi gazdák; az Esélyt az Esélyteleneknek Alapítvány; a Hortobágyi Génmegőrző és még sokan mások, akiknek a jövőt, az életet jelentetted.
Siratnak Válon, Csákváron, Vértesacsán, és Enyingen is. Az ország minden részében, városon és falun, piacon és boltban.
Mit mondhat az ember, aki elveszti anyaföldjét, aki táplálta, akitől mindennapi kenyerét kapta? Kinek sírja el bánatát a gazda, akinek bajszán nem billeg majd morzsa? Kinek panaszkodjon a városlakó, akinek asztalára immár csak a mezőgazdasági nagyüzemek vegyszeres tápláléka jut?
Szomorúság ül a magyar tájon, és fogaknak lészen ott csikorgatása.
Szép voltál, Magyar Vidék, egy új út ígéretét láttuk benned! Családi gazdaságokat, földművelők közösségét láttuk, akik egészséges, vegyszermentes élelmiszerrel látják el az országot. Jólétet láttunk, és értelmes munkát.
De ma – temetünk. Földet hányunk szeretett Magyar Vidékünk koporsójára, testvéreim. Recseg a koporsó deszkája, mint grófi szérűn ama deszkapalánk.
Kedves halottunk régóta szenvedett már. Tulajdonképpen egész, küzdelmes életében betegségek kínozták. És mikor végre úgy érezhettük, talán felvirágzik, új rügyeket hajt – ádáz nyavalya gyűrte le. Mert Isten és a Kormány útjai kifürkészhetetlenek, drága testvéreim. Istenéi, akit nem érünk fel ésszel, és a Kormányéi, amitől sokszor megáll az eszünk.
Hiszen zsebei és pályázatai átláthatatlanok a mi földhözragadt szemeinknek. Hogyan másként lehetne, hogy drága Magyar Vidékünk legszebb tagjait, európai hírű biogazdaságot és szeretettel művelt kisgazdaságokat távolról jött műkörömépítőknek, ruhabála-kereskedőnek játszották át? De akár kőfaragóknak vagy balett-táncosoknak is, ha eléggé közel ültek a húsosfazékhoz.
Mert ők a föld pétisója, testvéreim! És a mi szánkban ím, műtrágyázott hamuvá válik az étel!
Sok helyen, ahol korábban évtizedeken át a legmagasabb biominőséget termelték; ahol nagyüzemi vegyszeres gazdálkodókat oktattak ökogazdálkodásra; ahol hátrányos helyzetű romákat tanítottak meg a biogazdálkodásra, az önellátásra; ahol génmegőrzési munkát végeztek, most beszántották a sárguló búzát, vegyszerekkel gyalázták meg a talajt.
Nem gátolta őket sem a felháborodás, sem a Natura 2000-es védettség. A föld porrá lett irdatlan talpaik alatt, és a poszthumusz humuszon immár leginkább csak földalapú támogatás terem bőségesen az arra érdemeseknek.
Üres és keserű marad a mi poharunk, testvéreim, és dúsan telik meg az övéké. Mert táncolhatunk bármennyit a barackfák alatt, ha permetezett gyümölcsük már nem a mi barackunk. A földünk a jövőnk, és bizony mondom néktek, ők nagykanállal eszik.
Drága Magyar Vidékünk halálával nélkülözés vár azokra, testvéreim, akik eddig még meg tudták termelni a betevő falatot, vagy akár el tudták látni közösségüket. Ha a földeken az új nagybirtokosok kevélykednek, tovább sorvadnak a falvak, tanyák. Az urasági kastélyokat zsellérek és közmunkások apró házai veszik majd körül. És a zsellérnek nem kell majd óvoda, iskola, orvosi rendelő. Mert az majd másoknak kell. Mert hát úgy van ez, drága testvéreim, hogy vannak, akiknek az égadta világon minden kell.
És bizony, drága testvéreim, a kormány szerint felfelé nő a répa, és lefelé az úritök, ha nem a pártkönyves oligarchák napja süt a földre. És persze, joga van bárkinek földet venni, de lehetősége mégis csak keveseknek.
Átverések lesznek az árverések, amiken szeretett halottunk testét feldarabolják, kiárusítják a kufárok. És lészen nagy kiáltozás, mint ama híres, nagy járványok idején: „Visszük a hullákaaat! Hozzátok a halottakaaat!”
S ha drága Magyar Vidékünk mégsem lett volna egészen halott, hát ezekben a napokban alaposan fejbe kólintják: 400 ezer hektár termőföld kerül bunkós kalapácsuk alá, miközben kórusban, ájtatos képpel kántálják: „Legyen nekünk könnyű a föld...hözjutás!”
De testvéreim, mi, igaz keresztényként hiszünk a feltámadásban! Hiszünk egy új, jobb életben, és abban, hogy van újjászületés. A föld örök, még ha megrontják, meggyalázzák is. Idővel kitisztul, és mindent lehet újra, elölről kezdeni.
Sokan állnak ma itt, a sírnál, hol nemzet földje süllyed el, akik azt mondják: nem bír le minket a halál! Elég a pusztításból! Feltámadunk, testvéreim, és nem vesz erőt rajtunk a Pokol összes légiója sem!
Mert valójában, mondjanak bármit az új tulajdoni lapok, miénk a föld, a mi örökségünk, miénk az ország, és miénk az örök hatalom.
Ne nyugodjunk békében!