Az eredeti, teljes tanulmány angol nyelven itt olvasható.
Az atomerőművek építésére vonatkozó döntés ritkán alapul társadalmi konszenzuson. Míg az atomenergia polgári felhasználásának pártolói az alacsony szén-dioxid-kibocsátással kecsegtető energiatermelés lehetőségére esküsznek, az ellenzők az atomerőművek üzemelése során termelt nagy aktivitású radioaktív hulladékok hatalmas mennyiségére mutatnak rá, és arra figyelmeztetnek, hogy sosem zárható ki teljesen a radioaktív anyagok egy részének vagy egészének kibocsátásával járó katasztrofális baleset bekövetkezése. Ezért a nukleáris energia használatáról vagy mellőzéséről kormányzati szinten kell döntést hozni.
Míg ezt az általános döntést igen magas szinten hozzák, a konkrét atomerőmű megépíthetőségéről általában egy független, szakértői kormányhivatal, a szabályozó hatóság dönt. A múltban az atomerőművi projektekről szóló ilyen döntések többnyire az ún. DAD-elv (decide-announce-defend: döntés-bejelentés-megvédés) alapján születtek. Azonban manapság érdemes az érdekelt feleket, például magánszemélyeket vagy szervezeteket – akik bizonyítani tudják, hogy érintettek lehetnek – bevonni a döntéshozatali folyamatba.
Jelen elemzéshez olyan módszertant dolgoztunk ki, amely lehetővé teszi, hogy az érintettek (de nem a szabályozó hatóság, vagy az atomerőművet gyártó vagy építtető vállalatok) megállapítást tehessenek egy atomerőmű-projekt biztonságát illetően. Az elemzés az atomerőmű tervére és annak szabályozói infrastruktúrájára, azaz a szabályozó hatóságra és az annak eljárásait rögzítő jogszabályokra fókuszál. Előbbire összesen 67, utóbbira 15 követelményt határoztunk meg. Mindegyik követelmény mentén két szempontot vizsgáltuk:
-
átláthatóság – azaz hogy „a követelményre vonatkozó információ nyilvánosan elérhető-e” illetve „a követelményre vonatkozó információ lényegi üzenete korlátozott erőforrásokkal is feldolgozható”, illetve
-
a követelmény műszaki tartalma teljesül-e.
A módszertant ezután két atomerőművi projektre, a magyarországi Paks II.-re és a finn Hanhikivire, valamint azok szabályozói infrastruktúrájára alkalmaztuk. Mindkét projektben VVER-1200 atomerőmű-modellt terveznek megépíteni, és az építkezések jelenleg hasonló fázisban tartanak. Míg Finnországban az építkezési engedélyezés már megkezdődött, Magyarországon ez 2018 második felében várható. A végleges tervek azonban egyik esetben sem érhetőek el nyilvánosan, mivel az engedélyezési folyamatok zajlanak. Ezért a hatóságok atomerőmű-modellekkel szemben támasztott követelményeit vizsgáltuk mind a finn Sugárvédelmi és Nukleáris Biztonsági Hatóság (STUK), mind a magyar Országos Atomenergia Hivatal (OAH) esetében.
Üzemeltetési engedély elvileg csak akkor lenne kiadható, ha a modell megfelel a szabályozó hatóság követelményeinek. Mindazonáltal a tapasztalat azt mutatja, hogy a kérdés, miszerint „egy adott biztonsági rendszer eleget tesz-e a követelményeknek”, vita tárgyát képezi. Ezért a modellre vonatkozó információkat amint lehet, nyilvánosságra kell hozni, ezt követően pedig a jelen elemzést meg lehet ismételni a hatóságnak benyújtott terveken.
Az elemzés számos kérdést felvet. Az OAH-t például törvény kötelezi, hogy szigorú időkereten belül válaszoljon az engedélyt kérő beadványára: a 2004. évi CXL. törvény írja elő a különböző hatósági eljárásokra vonatkozó időkereteket a szabályozó hatóság számára. A szabályozó hatóságra vonatkozó hasonló korlátozások ritkán fordulnak elő más országokban. Nem belátható, hogy milyen következményei lehetnek az ilyen időbeli korlátozásoknak – vannak olyan esetek, ahol az előre nem látott, biztonsági relevanciájú kérdések megoldása évekig is eltartott. Hogy egy ilyen helyzet hogyan kezelhető időkorlátozásokkal, az egyelőre nem világos. A döntéshozatalra vonatkozó, jogszabályban előírt időkeretek ugyanis indokolatlan nyomást gyakorolhatnak a szabályozó hatóságra, ami veszélyeztetheti a biztonsági követelményeknek való megfelelést. A STUK-ot, a finn szabályozó hatóságot nem kötik ilyen korlátozások.
Ugyancsak kérdéseket vetnek fel az OAH munkaerő-állományáról közzétett információk. Míg az állomány teljes létszámát közzéteszik, a különböző osztályokra és részlegekre vonatkozó információk hiányoznak. (A STUK esetében ezek elérhetőek.) Így nem lehet tudni, hogy hány felügyelő felelős Paks II. engedélyezéséért.
A reaktortervek jellemzőit illetően ugyancsak felmerül egy kérdés, amely mindkét projektet érinti. A végső terveket mindkét országban csak azt követően hozzák nyilvánosságra (ha egyáltalán), hogy a szabályozó hatóság kiadta az engedélyt. Ez lehetetlenné teszi a tervek független vizsgálatát. Az ebben a tanulmányban elvégzett ellenőrzés, mely az új reaktorokra vonatkozó nemzeti követelményeket veti össze a nemzetközi szabványokkal, mindezt nem helyettesítheti teljes mértékben. Vizsgálatunk mindenesetre azt megmutatta, hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnek a reaktormodellekre vonatkozó csaknem összes vizsgált követelménye megtalálható mindkét ország szabályozásában.
Azonban a repülőgépek becsapódását tárgyaló magyar előírás nem definiálja elég pontosan a repülőgép méretét. A finn szabályozás (és a Nyugat-európai Nukleáris Hatóságok Szövetségének, a WENRA-nak az új reaktorokra vonatkozó álláspontja) ezzel szemben egyértelműen meghatározza, hogy a tervezés során egy kereskedelmi repülőgép szándékos becsapódását kell figyelembe venni.
További probléma Magyarországon, hogy az OAH nem hozta nyilvánosságra a Nukleáris Biztonsági Szabályzatokhoz tartozó összes irányelvet, a 118/2011. Kormányrendelet és egyéb további, 2005 és 2011 közötti kormányrendeletek előírásainak ellenére.
A reaktortervek (illetve a reaktortervekre vonatkozó nemzeti követelményrendszer, hiszen a konkrét tervek egyelőre nem hozzáférhetőek) NAÜ-követelményeknek való megfelelését 67 kritérium mentén vizsgáltuk. Két esetben úgy találtuk, hogy a fontos információkat meglehetősen nehezen lehetett kinyerni az amúgy elérhető szövegből, míg öt esetben tartalmi hiányosságokat tapasztaltunk.
Megnehezítette a munkánkat, hogy nem található tartalomjegyzék a biztonsági szabályok gyűjteményéhez (legalábbis az angol nyelvű verzióban). Az információk rendszerezettsége nagyban megkönnyítette volna a követelmények elemzését. Mindez befolyásolta a követelmények hozzáférhetőségére vonatkozó transzparenciakritérium értékelését. Az alábbi elemzés ezt azonban nem tartalmazza. Mindazonáltal pozitívumként kell megemlíteni, hogy minden dokumentum elérhető volt angol nyelven.
A tartalmi kérdéseket illetően kiemelendő a biztonsági rendszerek megoszthatóságának kérdése. A magyar Nukleáris Biztonsági Szabályzatok 3a kötete (Új atomerőművi blokkok tervezési követelményei) szerint „A biztonsági rendszerek csak a biztonság szempontjából indokolt esetben oszthatók meg a blokkok között.” (3a.3.5.1500.) A vonatkozó NAÜ-követelmény szerint a biztonsági rendszerek semmilyen esetben nem oszthatóak meg. Össze lehetnek kapcsolva, hogy a reaktorok rendszerei segíthessék egymást, de az erőmű minden reaktorának saját biztonsági rendszere kell legyen, mely önmagában tudja kezelni az összes biztonsági szempontból fontos eseményt.