Tegyünk az éghajlatváltozás ellen: zárják be az utolsó hazai szénerőművet, csökkentsük felére a hazai villamosenergia-termelés szén-dioxid-kibocsátását!

Cselekszem

Varsóban a klímatárgyalások első hetében puskaporossá vált a hangulat. Minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük: az ENSZ-tárgyalásokat idén a szénhidrogénlobbi vezérli távirányítással.

Japán pénteken bejelentette, hogy visszavonja korábbi kibocsátáscsökkentési vállalásait, és 27-ről 3%-ra csökkenti a 2020-as célkitűzéseit az 1990-es értékekhez képest: vagyis nem kíván egy fűszálat sem keresztbe tenni a következő hét évben. Ausztrália kormánya szerdán egy olyan törvényjavaslatot nyújtott be, amely megszüntetné a megújulókra és a szén-dioxid-kibocsátás 80%-os csökkentésére szánt állami támogatást. Mindehhez pedig Kanada miniszterelnöke gratulált elsőként.

A saját régiónkban sem különb a helyzet: a lengyel kormány mást sem tett az elmúlt héten, mint arról biztosította a nemzetközi közvéleményt, hogy esze ágában sincs csökkenteni a következő évtizedekben szénhidrogén-függőségét. A második hetet pedig a lengyel gazdasági miniszter a Szénipari Világszövetséggel közösen megrendezett „Szén és klímaváltozás” című konferenciával nyitotta meg.

Mindeközben a többi EU-tagállam, bár hangzatos kijelentéseket tesznek az azonnali cselekvésről, nem hajlandóak érdemi vállalásokkal előállni saját kibocsátáscsökkentési ambícióikat illetően. Az élen egyelőre az Egyesült Királyság áll, 50%-kal, ám ennek jelentős részét atomenergiával kívánja biztosítani, tehát nem igazán áll szándékában az energiaszektor reformját sürgetni, és helyet csinálni az intelligens, megújuló és tiszta energiaforrásoknak a rendszerben.

Németország egyedülálló módon már törvénybe is iktatta az atomenergia kivezetését, ő a legelkötelezettebb tagállam a megújuló energiaforrások támogatása tekintetében is. A koalíciós tárgyalások keretében viszont jelenleg mindössze 40%-os kibocsátáscsökkentésről beszél, ami olyan, mint halottnak a csók: 2030-ig az európai energiatermelés legalább felét megújulók kell hogy biztosítsák ahhoz, hogy az Európai Unió megőrizhesse vezető szerepét, és mércéül szolgálhasson a világ többi fejlett országa számára.

A többi közép- és kelet-európai állam pedig csendben figyeli a fejleményeket: bíznak abban, hogy Lengyelország kiharcolja nekik a status quót, és hogy senki sem áll majd a tárgyalások élére, azonnali cselekvést követelve. A magyar kormány a visegrádi négyek jelenlegi elnökeként már októberben nyíltan a lengyelek álláspontjához csatlakozott; annak ellenére, hogy hazánk szén-dioxid-kibocsátása az elmúlt évtizedekben folyamatosan csökkent. (Jelenleg mintegy 40%-kal vagyunk a bázisév szintje alatt.) Magyarország megújulós lehetőségei finoman szólva sincsenek kiaknázva: a benapozottság tekintetében Németországnál is jobbak lehetnénk, amelyik jelenleg az egyik európai „napnagyhatalomnak” számít. A napenergiát a többi megújulóval, főleg a geotermikus energiával kombinálva elérhetnénk, hogy 2050-re az összes energiánk 75%-a megújulókból származzon. (A részletekért lásd tanulmányunkat.)

A lengyel kormány határozott álláspontja azonban nem egyezik a nép akaratával: a lengyelek több mint nyolcvan százaléka fektetne állami támogatásokat a megújulókba, amely az egyetlen valós megoldás, hogy a Fülöp-szigetekihez hasonló katasztrófákat hozó hőmérséklet-emelkedést elkerüljük. A klímaváltozás és az olajkitermelés ellen békésen demonstráló sarkvidéki harmincak még mindig börtönben, az idei klímacsúcsot pedig arcátlanul megszégyeníti az elnökség által befogadott szénipari konferencia. A Greenpeace mai akciójában jogosan tette fel a kérdést: vajon ki uralja ténylegesen a világot? A szénhidrogénipar vagy az emberek?