December 2-án kezdődött az ENSZ idei klíma-csúcstalálkozója – a COP25 – Madridban. Miről tanácskoznak, mi a tét, és mit várhatunk ettől az újabb konferenciától?

Climate Emergency Action at Laguna de Aculeo in Chile. © Martin Katz / Greenpeace
Fotó: Martin Katz / Greenpeace

Miről szólnak a tárgyalások?

Az ENSZ éghajlatváltozási keretegyezményt aláíró 197 ország delegációja és vezetői azért találkoznak évente egyszer, hogy érdemben egyeztessenek a klímaváltozás elleni lépésekről, vállalásokról, eszközrendszerről. Fő céljuk, hogy – a Párizsi Megállapodás értelmében – az éghajlatváltozást a veszélyes szint, azaz 1,5 fok alatt tartsák az évszázad végéig. Ez történik az idén Madridban, miután Chile – az ott kialakult belpolitikai helyzet miatt – visszalépett a konferencia megrendezésétől.

Miközben a tárgyalások látszólag technikai részletekről, az ún. Párizsi Szabálykönyv megmaradt vitás kérdéseiről szólnak – mint például a karbonpiac vagy a klímafinanszírozás részletei –, a tét és felelősség valójában sokkal nagyobb. Ha nem változik semmi, a ránk váró éghajlati és ökológiai katasztrófa mentén vázolható forgatókönyvek közül még az enyhébbek szerint is radikálisan át fognak alakulni a Föld geopolitikai viszonyai, át fog alakulni a Föld gazdasága. Az élet, ahogy most ismerjük, eltűnik. Greta Thunberg-et idézve: a változás el fog jönni értünk, ha akarjuk, ha nem.

Az erőfeszítéseket nyilvánvalóan növelni kell; ha nem teszünk meg mindent a klímakatasztrófa elkerüléséért, beláthatatlan változásokra kell számítanunk. Mégis, hiába már a 25. találkozó, a klímakatasztrófa árnyékában a vezetők még mindig úgy tesznek, mintha minden mehetne tovább, ahogyan eddig. A Meteorológiai Világszevezet (WMO) napokban publikált jelentése szerint az üvegházhatású gázok koncentrációja rekordmértékűre növekedett 2018-ban. A trend nemhogy megfordult volna, hanem csak tovább növekedett a kibocsátás üteme. Minél tovább halogatjuk az érdemi intézkedéseket, a későbbiekben annál gyorsabban és radikálisabban kell cselekedni.

Climate Emergency Action at Laguna de Aculeo in Chile. © Martin Katz / Greenpeace
Fotó: Martin Katz / Greenpeace

Jelenleg úgy tűnik, 2020-tól tíz éven át évente 7,6%-kal kellene csökkenteni a kibocsátásokat, hogy a Párizsi Megállapodásban szereplő 1,5 fokos cél elérhető legyen. Más szóval ötszörösére kellene fokozni a jelenlegi kibocsátáscsökkentést.

Készen állnak-e az országok arra, hogy ezt megtegyék? Fel tudunk-e nőni a feladathoz a magunk és gyermekeink, unokáink, és az emberi életet lehetővé tevő ökoszisztéma érdekében? Ez fog most eldőlni Madridban, mivel ez az utolsó találkozó, mielőtt az országok a – remélhetőleg – szigorított vállalásaikat asztalra teszik mihamarabb, de legkésőbb jövő év első felében, hogy aztán neki is lássanak a tervek megvalósításának. Madrid egyfajta ugródeszka, ami ebben segíthet.

Vállalási csomagot ugyanis a keretegyezményhez csatlakozott szinte összes ország adott már le. Csak éppen ezek a csökkentési vállalások messze elégtelenek: ha ezekhez tartjuk magunkat, az évszázad végére akkor is átlagosan 3,2 fokkal melegebb lenne a Földön – figyelmeztet az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP)

Eddig már 68 ország jelezte, hogy „továbbfejlesztett” vállalási csomagot ad majd le. Sajnos, ez nem feltétlenül jelent megfelelően szigorított vállalást, hanem inkább csak valamilyen szempontból javított intézkedési csomagot. Ráadásul ezeket az ígéreteket nem a legnagyobb kibocsátók, hanem döntően a kiszolgáltatott helyzetben lévő kis szigetországok tették. Így hiába képviselik az egyezményt aláíró országok több, mint egyharmadát, a világ kibocsátásának együttesen alig 8%-át adják.

Nyomás Európán

Az USA klímaegyezményből való távozása (ami a jövő év végén esedékes, ha az akkori elnök még mindig úgy akarja) miatt még fontosabb, hogy a nagy kibocsátó fejlett országok, főképp Európa, milyen tárgyalási pozícióval érkeznek. Meg tudjuk-e mutatni, hogy megtesszük a tőlünk telhető maximumot, miközben támogatást nyújtunk a nehezebb helyzetben lévőknek, és így magunkkal húzzuk a többi fejlett országot is? Ha ez nem történik, akkor nem számíthatunk arra, hogy például Kína – aki hiába a legnagyobb kibocsátó, még fejlődő országnak számít – megfelelő lépéseket fog tenni magától.

Magyar felelősség

Ezért is félrevezető az az érvelés, miszerint mi magyarok túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy ezeket a globális folyamatokat befolyásoljuk. Gondoljunk bele, ha az idén júniusban a magyar kormány (lengyel és cseh társaival) nem vétózta volna meg az EU karbonsemlegességi célkitűzését, mennyivel más pozícióból tárgyalhatna Európa. Különösen, hogy az év közepe óta tartó uniós finn elnökség a karbonsemlegességet egyik fő prioritásként tűzte zászlajára. Így – ugyan Magyarország a COP tárgyalásokon csaknem kizárólag az EU égisze alatt tárgyal, vagy talán éppen ezért – hazánknak is óriási felelőssége van abban, hogy merre halad a globális klímapolitika.

Minden jel arra mutat viszont, hogy a magyar kormány még nem értette meg, mi az emberek érdeke és kívánsága. A magyar közvélemény kifejezetten aggódik a klímaváltozás miatt, és úgy látja, a politikusoknak végre valóban cselekedniük kellene.

Magyarországon is fiatalok tízezrei tüntetnek a klímavédelemért, ilyen jelszavak alatt: „Ébresztő! Én is szeretnék családot! Mikor, ha nem most?”. Tudósok, közéleti személyiségek és művészek írnak alá petíciót, egyebek mellett slam poetry és rapszám is született a témában. Megmozdulnak a fiatalok és mások, akik úgy érzik, egy tiszta, modern Magyarországon szeretnének élni, nem pedig az éghajlatnak, nagyhatalmaknak és óriáscégeknek kiszolgáltatva, Európa leszakadó peremén.

Tiszta energiát, tiszta levegőt, és olyan lakóhelyet akarnak, amelyek megvédik őket a klímaváltozás hatásaitól. A kibocsátások mihamarabbi csökkentését, megújulókat, energiahatékonyságot- és takarékosságot akarnak, továbbá a Mátrai Erőmű bezárását, a közlekedés autóközpontúról gyalogos-, kerékpáros-, tömegközlekedés-központúra való átalakítását. Azt, hogy a döntéseket mostantól úgy hozzák meg, hogy a klímavédelmi szempontokat is mérlegelik azoknak elsőbbséget biztosítva. Azt várják, hogy Magyarország minél hamarabb klímasemlegessé váljon, illetve, hogy a nemzetközi klímavédelmi erőfeszítéseket Magyarország ne blokkolja, hanem kezdeményezően lépjen fel a tárgyalások során.

Merre tart a világ?

Egy év alatt szerencsére sok minden történhet. 2019-ben szemtanúi lehettünk, ahogy a klímakérdés sosem látott fontosságra tett szert a világpolitikában és a közbeszédben is. Emberek milliói mennek az utcára, hogy cselekvést követeljenek. Tavaly még azt sem tudtuk kicsoda, a 16 éves Greta Thunberg ma a világ legismertebb klímaaktivistája, és kvázi egyenlő partnerként egyeztet az ENSZ főtitkárával, elnökökkel, vezetőkkel.

Közben számos, a klímaváltozás szempontjából pozitív gazdasági/energetikai folyamat is meglódult az idén. Az Európai Befektetési Bank nemrég bejelentette, hogy hamarosan beszünteti a fosszilis projekteknek nyújtott támogatásokat. A szén alapú energiatermelés Európában hanyatlóban van, az utóbbi 6 évben 30%-kal zuhant, helyét nap- és szélenergia veszi át. Ezt a folyamatot jól mutatja a magyarországi termelés 6%-os csökkenése, a Mátrai Erőmű veszteségessége is. Majdnem 300 cég vállalt az idén ún. „tudományos alapú célkitűzést”, ami azt jelenti, hogy saját kibocsátásaikat a 1,5 fokos célhoz igazítják, köztük olyan óriások is, mint az Unilever, a Hewlett Packard, Levi Strauss, az osztrák posta és a Zalando. Eközben Budapest klímavészhelyzetet hirdetett és intézkedési tervet készít.

Mindez nagyon fontos, azonban még akkor sem lesz elég, ha a szimbolikus célkitűzéseket konkrét cselekvés követi majd.

Mit kellene tehát vállalni Madridban?

A tudomány egyértelműen fogalmaz: 2030-ig meg kell feleznünk (2010-hez képest) a globális kibocsátásokat, hogy az éghajlati katasztrófát elkerülhessük. Minél később cselekszünk, annál költségesebb és fájdalmasabb lesz az átállás.

Fotó: Járdány Bence / Greenpeace

Annak érdekében, hogy pl. Kínát és Indiát megmozdítsa, az EU-nak is be kellene mutatnia Madridban, hogy már 2030-ra hajlandó nagyobb csökkentést végrehajtani (a jelenlegi célkitűzés 40%). Progresszívabb európai országok (Franciaország, Spanyolország, Hollandia, Svédország, Portugália, Finnország és Dánia) támogatnának egy 55%-os célt (bár a környezetvédők a tudományos jelentések alapján 65%-ot tartanának szükségesnek 2030-ra Európában). A 2050-re vonatkozó nettó zéró kibocsátást viszont csupán Magyarország, Lengyelország és Csehország ellenzi.

A feladat tehát adott, a kifogások ideje lejárt. Klíma- és ökológiai vészhelyzet van. Ideje felnőni hozzá. És ennek megfelelően cselekedni.