Miközben az HBO Csernobil sorozatának tételmondata – „Nem jó, de nem is tragikus.” – mára globális mém lett, az elmúlt hetekben kicsiben megismételte magát a csernobili történelem. Az egykori erőművet körülvevő lezárt zónában ugyanis hetekig erdőtüzek tomboltak. A hatósági közlések csak néhány tíz hektárról szóltak, a független mérési adatok szerint azonban több tízezer hektárt érintettek a tüzek: a hivatalos és a valós adatok között tehát 1000-szeres eltérés volt. A forgatókönyvírók zseniális mondata, amely mára világszerte az igazságot elhazudni próbáló hatóságok jelképe lett, újra valósággá vált. A figyelmeztetés pont időben érkezett: a koronavírus-járvány után a kormányok rengeteg pénzt fognak költeni a gazdaság újraindítására. Mindannyiunk érdeke, hogy a pénzünket a biztonságos, az emberiséget és környezetet nem veszélyeztető megújuló energiaforrások terjesztésére fordítsák.

Pripjaty, a „szellemváros”, amelynek egykor 50 ezer lakója volt, ma teljesen kihalt. © Denis Sinyakov / Greenpeace

A hírek szerint viccből gyújtotta fel a szemetet április elején az a 27 éves ukrán férfi, aki miatt mostanra az egykori csernobili erőmű körüli tiltott zóna ukrajnai részének csaknem negyedén leégett az erdő. A lángokat mára – úgy tűnik – sikerült megfékezni. A Rakovka nevű falu, ahonnan a tűz indult, kívül esik az erőművet körülvevő, ukrán és belorusz területeket érintő, összesen 4700 km2-es – azaz körülbelül Veszprém megyényi – lezárt zónán. A lángok a szárazság és az erős szél miatt azonban hamar átterjedtek a zónán belülre is, majd április közepi műholdfelvételek tanúsága szerint a tűz 1,5-2 kilométerre megközelítette a felrobbant 4-es számú reaktort borító szarkofágot.

Az ukrán hatóságok szerint a radioaktivitás szintje sem Csernobil közelében, sem távolabb az ország területén nem emelkedett a megengedett érték fölé, ám azt fontos tudni, hogy a tűzben a talaj felső rétegeiben lévő sugárzó radioaktív izotópok kiszabadulhattak, és a szél messzire fújhatta ezeket: egyebek mellett a mintegy 100 kilométerre található Kijevben is kimutatták a füsttel érkező radioaktív anyagokat.

Április eleje óta erdőtüzek pusztítottak az egykori csernobili erőmű körüli tiltott zóna területén. © Oksana Parafeniuk / Greenpeace

Eközben a koronavírus-járvány miatti korlátozások ideje alatt semmiféle helyszíni tájékozódásra nem volt lehetőség, így a műholdfelvételekre és a helyi hatóságok közléseire voltunk kénytelenek hagyatkozni. Utóbbiról pedig a világ már harmincnégy évvel ezelőtt megtapasztalhatta, hogy mennyire (nem) lehet megbízni bennük.

Mi is történt 34 éve?

A Greenpeace szakértői méréseket végeznek a csernobili atomkatasztrófa 30. évfordulóján az erőmű körüli területeken. © Daniel Müller / Greenpeace

A csernobili atomerőmű négyes számú reaktora harmincnégy évvel ezelőtt, 1986. április 26-án hajnalban robbant fel. A baleset végképp szertefoszlatta az atomerőművek biztonságának mítoszát. A katasztrófa következtében kiszabadult, hosszú életű radioaktív izotópok még ma is emberek millióinak életére vannak hatással, a felrobbant reaktorral pedig azóta sem tudnak mit kezdeni a szakemberek. Sőt, a romokat eredetileg beborító szarkofág fölé egy újabbat kellett emelni, de az is csak 100 évre nyújt megoldást – miközben a sugárzás több ezer évig velünk marad.

De nemcsak az évforduló szolgáltat apropót, hogy megemlékezzünk az emberiség történetének békeidőben bekövetkezett legnagyobb nukleáris katasztrófájáról. Ahogy a mostani tűz is mutatja, Csernobil máig ketyegő bomba az emberiség testén. És ahogy a Csernobil című HBO-sorozat minden várakozást felülmúló sikere bizonyítja, máig zakatoló történet az emberiség kollektív emlékezetében.

Csernobil története és ára

A csernobili baleset 1986. április végén, egy szombati hajnalon következett be, miközben egy rosszul megtervezett és kivitelezett tesztet hajtottak végre a reaktoron. Az operátorok, akik elől eltitkolták a reaktortípus tervezési-biztonsági hiányosságait, a reaktort elhibázott és szabályellenes lépések sorozatával a katasztrófa szélére sodorták. Amikor észlelték, hogy nagy baj van, már késő volt: hiába akarták leállítani a reaktort, felrobbantották azt. Számítások szerint a balesetet követő napokban négyszázszor annyi radioaktív sugárzó anyag került a levegőbe, mint a hirosimai atombomba felrobbanása után.

A közvetlen halálos áldozatok hivatalos száma a mai napig 31 fő, akik az erőmű dolgozói és a baleset éjszakáján szolgálatot teljesítő tűzoltók közül kerültek ki. Ugyanakkor 150 ezer négyzetkilométernyi terület – Ukrajnán kívül Belorussziában és Oroszországban – lett erősen sugárszennyezett, és összesen 8 millió ember életterülete lehetetlenült el egyik pillanatról a másikra. 350 ezer ember kényszerült a lakóhelye elhagyására, akik a mai napig nem térhettek vissza. Harmincnégy évvel az események után még mindig ötmillió ember él szennyezettnek számító területen ebben a három országban, és ezeken a területeken a pajzsmirigyrák és más betegségek, köztük rengeteg mentális betegség előfordulási gyakorisága jóval magasabb, mint máshol a világon, vagy akár ebben a három országban. Ennek ellenére az atomipar csak sokára és nem teljes körűen ismerte el, hogy a csernobili katasztrófa és a növekvő megbetegedésszámok között összefüggés van.

Ukrajna a függetlenné válása óta több mint tízmilliárd dollárt költött el a csernobili baleset következményeinek elhárítására. Alkotmányba iktatták a csernobili áldozatok támogatásának kötelezettségét is, de az összegek alacsony volta miatt ez a gesztus inkább szimbolikus.

A pártállam is halálos dózist kapott

Pripjaty, a „szellemváros” © Vadim Kantor / Greenpeace

Az HBO Csernobilról szóló sorozatáról rengeteget írtak, mi is elemeztük azt vizsgálva, mennyire valósághűen és pontosan rekonstruálták az eseményeket. A filmsorozat nemcsak művészileg, de a tényekkel való összevetéssel is kiállta a próbát. Azt a balesetet mutatta be sokkolóan élethűen, és lenyűgöző színészi alakításokkal, amely az atomenergia-ipar ígéretei szerint soha nem következhetett volna be.

Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó pártfőtitkára 2006-ban, a baleset 20. évfordulója kapcsán azt nyilatkozta a Le Figaro című lapnak, hogy a szovjet birodalom összeomlásának igazi oka nem is annyira az általa elindított peresztrojka volt, mint a csernobili katasztrófa. „Volt egy, a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után.” – mondta Gorbacsov.

Azt, hogy a fegyverkezés mellékterméke, a nukleáris energetika békés célú felhasználása veszélyes üzem, már Csernobil előtt is tudta a világ. 1957-ben az Uralban fekvő Majakban, a Szovjetunió egy világtól elzárt, nukleáris fegyverekhez szükséges hasadóanyagot is előállító üzemében történt baleset, amely a környezet nagymértékű radioaktív szennyeződésével járt. (Ebbe az üzembe szállította vissza Magyarország is a paksi atomerőmű sugárzó hulladékát egészen 2003-ig, aktívan hozzájárulva ezzel a környezet és az ott élők egészségének károsításához.) Az USA-ban 1979-ben, a Three Mile Island atomerőmű 2-es számú reaktorában történt súlyos, radioaktív szivárgással járó baleset, 2011 márciusában pedig a fukusimai atomerőmű katasztrófája szennyezett el hatalmas területeket Japánban.

A szovjet típusú atomreaktoroknak azonban volt még egy pusztító hatása: a hazugság. Ahogy Craig Mazin, az HBO-sorozat írója fogalmazott: „Csernobil tanulsága (…) az, hogy a hazugság, az arrogancia és a bírálat elfojtása veszélyes.”

A tiltott zónában máig élnek visszaköltözők. © Greenpeace / Liza Udilova

A sorozatban főszerepet játszó és az eseményekre a valóságban is nagy hatást gyakorló Valerij Legaszov professzor a történésekkel kapcsolatos visszaemlékezéseit magnószalagra mondta, majd két évvel a katasztrófa után öngyilkosságot követett el. Legaszov így fogalmazott a sorozatban: „Mi a hazugság ára? Nem az, hogy elhisszük, hanem az, hogy ha rendszeresen hazugságokat hallunk, akkor már egyáltalán fel sem ismerjük az igazságot. És akkor mit tehetünk? Mi mást tehetnénk, minthogy lemondunk a valóságnak még a reményéről is, és egyszerűen beérjük történetekkel.”

Csernobil és társai – Majak, Fukusima – megmutatták, hogy az atomenergia-termelés melléktermékei és az atomkatasztrófák következményei sok-sok emberöltőn át velünk maradnak, szociális, egészségügyi és környezeti hatásaik pedig jószerivel felmérhetetlenek.

A koronavírus okozta sokkból magához térő világgazdaságnak ezért egyetlen fillért sem szabad az atomerőművek újabb generációjának fejlesztésére fordítania. Ehelyett minden erőnket, energiánkat és pénzünket a megújuló és fenntartható, egyben nem szennyező és biztonságos energiaforrások kihasználására és üzembe állítására kell fordítani.

Egy munkatársunk 2006-ban, a baleset 20. évfordulója alkalmából járt a baleset helyszínén, részlet az akkori írásából:

Géppuskával és Geiger-Müller számlálóval felszerelkezett rendőrök őrzik a csernobili atomerőmű körüli kerítéssel lezárt zóna kapuját. Belépni csak külön engedéllyel lehet, amelyet a csernobili katasztrófa elhárításának következményeivel foglalkozó minisztériumtól lehet beszerezni. Az intézmény alkalmazottja a 32 éves Maxim, aki félállásban dolgozik itt: újságíró- és tudóscsoportokat visz rendszeresen a zónába, munkaideje másik felét pedig kutató matematikusként az Akadémián tölti. Nem aggódik saját egészségéért, évente egyszer megy orvosi ellenőrzésre. „Ha valami gond lenne, abbahagynám. Úgysem fizetnek valami jól” – mondja. Szerinte nem különösebben veszélyes a zónában dolgozni. „Én csak lemosom a cipőmet esténként és kész. Bár tilos a zónában élelmiszert termeszteni és azt innen kivinni, nem vagyok benne biztos, hogy elegáns kijevi éttermekben nem olyan gombát eszünk, amely itt termett” – mondja.

A zónabeli kisebb falvakban illegálisan több mint 300, zömében idős ember él, akik egy-két évvel az 1986-os baleset után visszaszállingóztak korábbi házaikba. A 72 éves Tatjana 1987-ben jött vissza szülőfalujába. „Azt megengedték, hogy bejöjjek anyámat eltemetni a helyi temetőbe. Aztán itt maradtam” – meséli. A döngölt padlós ház közepén kemence van, Tatjana afölött alszik, a kemencét nemcsak fűtésre, hanem kenyérsütésre is használja. A kertben zöldségeket termeszt és tyúkokat tart, a nyugdíja körülbelül 14 ezer forint. A fia 2005-ben halt meg 51 éves korában, szerinte azért, mert az erőműben dolgozott. Két unokája Kijevben él, őket ritkán látja. A faluban rajta kívül még 14-en élnek, élelmiszerrel és néhány alaptermékkel a Csernobil városából hetente egyszer érkező autóbusz látja el őket, ahová az áru garantáltan a zónán kívülről érkezik.

Csernobil város a zóna ma is működő adminisztratív központja, itt hivatalosan is laknak emberek, akik az erőmű körül dolgoznak. A számuk változó, 2 és 4 ezer között mozog, ugyanis a dolgozók csak két hetet tartózkodhatnak a lezárt területen, utána két hét pihenő következik. „Naponta átlagosan 3000 ember dolgozik az erőműben, amely nem termel áramot, de vannak ma is működő egységei: például a Belorusszia felől érkező távvezeték itt jön át, működik a műszerek egy része is és a szarkofágot is figyelik. Utóbbit 150 ember felügyeli, de naponta csak 20 percet töltenek ott” – meséli Maxim. Az erőmű közvetlen környezetében igen jelentős sugárterhelés éri az embereket, ezért ők védőöltözetben és rendszeres orvosi ellenőrzés mellett dolgoznak. A városban az orvosi rendelőn kívül működik két szovjet blokkház típusú szálloda, néhány élelmiszerbolt, egy bár és az 1749-ben épült templom. Áll a Lenin-szobor is.

A 4700 négyzetkilométeres zónán belül van egy kisebb terület, az erőmű 10 kilométeres „hot” körzete, amelyet külön őriznek, itt ugyanis a háttérsugárzás a megengedett érték akár negyvenszeresére is rúghat. Itt fekszik Pripjaty, a „szellemváros”, amelynek egykor 50 ezer lakója volt, ma teljesen kihalt. A 70-es években épült lakótelepi házak falán még láthatóak a Szovjetunió mára tökéletesen megkopott, egykori nagyságának nyomai, a sarlós-kalapácsos címer és a CCCP felirat. A korabeli propaganda-graffitiknek mára versenytársa is akadt: néhány épületre lopakodó zöld alakokat festékszóróztak. A növényzet viszont burjánzik, a fák régen benőtték az elhagyott házakat.