A Greenpeace értékelése az EU 2030-as új klímacéljáról
Megszületett a várva-várt EU-döntés arról, hogy mennyi üvegházgáz-kibocsátáscsökkentést vállal az Unió 2030-ig. A Greenpeace, tudományos alapokra támaszkodva, 65%-os kibocsátáscsökkentést követel, ehhez képest az európai országok csupán egy „legalább nettó 55%-os” kibocsátáscsökkentési célszámban egyeztek meg végül, az 1990-es szinthez képest.
Bár a korábbi 40%-hoz képest már az 55% is előrelépés, de még sincs ok az ünneplésre. Az EU új 2030-as klímacélja ugyanis nincs összhangban a Párizsi Megállapodással. Ahhoz, hogy a globális átlaghőmérséklet emelkedését megállítsuk 1,5 C foknál, az EU-nak 65%-os kibocsátáscsökkentést kell vállalnia 2030-ra.
Ráadásul a vállalt nettó 55% ténylegesen mindössze 50,5% bruttó kibocsátáscsökkentésnek felel meg. A célszám eléréséhez így ugyanis be lehet számítani a szénelnyelők által megkötött szén-dioxidot is. A szénelnyelők olyan életközösségek, amelyek növekedésük és életciklusuk folyamán szenet kötnek meg a légkörből, például az erdők, amelyek évszázadokra képesek magukba zárni a légkörből a szén-dioxidot. Ilyenek a mezők, gyepek is, amelyek a talajban humuszként megkötve vonják ki a körforgásból hosszú időre az üvegházhatást okozó gázt. A szénelnyelők beszámításával az a probléma, hogy így kisebb kibocsátáscsökkentést fognak vállalni az országok, miközben a klímaválság megfékezéséhez a kibocsátásokat sürgősen és minél nagyobb mértékben kell visszafogni.
A másik probléma a megállapodással, hogy megengedi a tagállamok számára, hogy a klímavédelem égisze alatt akár új gázerőműveket létesítsenek. Nem elfogadható, hogy egyik fosszilis energiahordozót, például a szenet, klímavédelmi címkével ellátva egy másik fosszilisra, földgázra váltunk le, ahogy ezt a Mátrai Erőmű esetében tervezik. A földgáz fosszilis energiahordozó, éppen úgy, mint a kőszén, a lignit és a kőolaj. A kibocsátások csökkentésének elsődleges lépése kell, hogy legyen, hogy a fosszilis energiahordozók használatával teljes mértékben felhagyunk.
A harmadik probléma pedig, hogy a megállapodás lehetőséget teremt a „potyautazásra”. Az 55%-os célszám ugyanis az EU egészére vonatkozik, a tagállamok a „méltányosság és szolidaritás” elve mentén, a költséghatékonyságot figyelembe véve dönthetik el, hogy mennyivel csökkentik a kibocsátásaikat. Ennek értelmében egyes országok – akár Magyarország is – megtehetik, hogy csak minimális csökkentést vállalnak be ahelyett, hogy további erőfeszítéseket tennének. Ez nem segíti, hogy az EU egésze meg tudja haladni a megállapodásban rögzített minimum 55%-os szintet, nem is beszélve a tudományos számítások alapján szükséges 65%-os kibocsátáscsökkentési célszámról.
Az uniós célszám, a minimum nettó 55% kibocsátáscsökkentéssel tehát megvan, számos problémával. Akkor hogyan tovább? Egy szempontot kell innentől maga előtt tartania minden felelős vezetőnek: a célszám egy minimum értéket jelöl amit érdemi intézkedésekkel meg kell haladni. Nem utolsósorban azért, mert az EU kulcsszereplője a nemzetközi klímavédelmi folyamatoknak. Innentől politikai nyilatkozatok helyett érdemi cselekvésre van szükség. Mostantól csak az számít, hogy az egyes országok milyen gyorsan haladnak, és mennyivel járulnak hozzá az emberiség közös feladatának teljesítéséhez. A múlt eredményeire és a minimumokra való hivatkozás nem fog megmenteni minket a klímakatasztrófától.